Szivárványhíd


Szivárvány hídján táncot jár a piros és a kék,
szerelmük lila fénnyként ragyog még.

Napfény kíséri nászukat,
vihar keresztezi útjukat.

Felhők között bolyongva keresik az utat.
Jön a fordulat, villám mely kettéválasztja sorsukat.

A piros, tűzgömbként továbbrohan,
a kék, ég és víz peremén hánykolódik magányosan.

Felreped a sötétség és nyújtva sárga karját a napfény,
gyengéden átölelve a halványodó kék testét.

A két szín frigyéből megszületik a zöld,
a táj és természet új ruhát ölt.




Növényként élnék?


Lassan cseperedve, magas fákként megérve,
évszakok változatosságát átélve.

Vagy mezei virágként színesíteni réteket,
élvezni a méhek zsongását.
Látni virágok múlását, maggá válását.





Meséljetek!


Fa tetején ültem s csillagokkal beszélgettem,
bölcs öregekkel, évmilliárdokban mérhető szépkorúakkal.
Csillagképek mesélnek, hősökről regélnek.

Meséljetek!
   Hopp, egy könnycsepp fényes csíkja villant fel.
Örömében vagy bánatában hullajtotta vajon ezt?

Meséljetek!
   Mi az ott? Távolból felsejlik egy fényes korong,
gyorsan halad, átsuhan csillagok poros országútján,
hosszú csíkot hagyva maga után.
– Hová sietsz?
– Futárként érkezem, nagy eseményt hirdetem.

Meséljetek!
   Csukd be szemed és repülj tovább,
képzeleteddel fedezd fel lelked örömét s bánatát.




Hogyan kezdődik egy idézőjelben foglalt munkanap?


   Csöngetnek! Mikor hagyja már abba, beragadt a csengő? Máris rohanok.
— Ki az? — Kinyitom az ajtót, beesik a felismerés, közli velem, hogy az ébresztő óra próbálja eloszlatni a reggeli álmomat. Kinyitom a szemem és a homályból előtűnő valóság, tudatja velem, hogy most már igyekezni kell, mert különben elkésem már az első napon.

   De kezdődhet így is.
  Kiszámoltam pontosan. Negyvenöt perccel indulás előtt kipattanok az ágyból, tizenöt perc WC, mosdás, séróm rendbehozása, tizenöt percet még rászánok a külsőmre, mert a megjelenés nagyon fontos! Tíz perc az éhségem csillapítására. És marad öt perc átgondolni, hogy mennyire jobb lett volna egy órát rászánni a reggeli indulásomra.


Csak úgy lazán


   Csak úgy lazán, bal kézben a locsolókanna, jobb kézben a csokor virág, mindez tetézve a biciklit tekerve, hogy mielőbb megjárjam a temetőbe oda vissza vezető utat. A nagyi sírjára kerülnek a virágok. Kicsit rendbe hozom a fejfa mögött ültetett örökzöld növényeket, friss vizet teszek a vázába, és elrendezem a fehér őszirózsákat.

   Sietek haza, mert a nyulakat is el kell látni. A megszokott úton haladok, szinte ismerek minden gödröt, akrobatikus ügyességgel kerülöm őket. Egy karomnyi ág!  Próbálok fékezni, késő. Tehetetlenül repülök az út mentén húzódó árok irányába. Az idő különös dimenziói játszanak velem, a tehetetlenség érzése hosszan gyötri elmémet, ugyanakkor a pillanat tört része alatt peregnek az események. Milyen jó érzés, fekszem az árok partján, madarak repdesnek felettem vígan csicseregve, érzékszerveim kellemes zsibongásról tudósítanak. Eltűntek! Hová lettek?  Madarak átváltoznak káprázattá, hangjuk fülzúgássá, zsibongás fájdalommá. Fehér ködből sejlik a valóság, ahogy a tudatom ébredezni kezd, leltárba vesszem érzékszerveimmel testem minden porcikáját, legalább is amiről visszajelzéseim vannak. Fájdalom eluralkodik testemen. Térdemből ömlik a vér, bőrdarab lifeg róla. Ösztönös mozdulattal próbálom tenyeremmel visszatapasztani az eredeti helyére, és a vérzést csillapítani vele. A szervezet fájdalom csillapítója kezdi feladni a küzdelmet, segítve a helyzet jobb felismerését. A sebek többsége horzsolásos, jellege miatt pillanatnyilag nem foglalkozom, viszont a térdem eléggé aggaszt. Tenyeremre kezd rászáradni a véres bőrdarab, óvatosan lefejtem ügyelve, hogy helyén maradjon. A vérzés alább hagyott, zúzódásaim nem vészesek, sajog a vállam, derekam. Lábra tudok állni, de még pihenni kell, hogy elindulhassak hazafelé. Bicaj tőlem kettő méterre megadóan fekszik, úgy tűnik, hogy neki is a futóművét érte a balszerencse. Kerekeket sikerült működőképessé tenni, kormányt visszatekerve, egyenessé téve, a legszükségesebb ellátást ő is megkapta.

   Elindultunk kettesben bicegve, majd óvatosan tekerve, otthon kikezeljük magunkat rendesen.



Milyen úton akarunk elindulni, haladni, megérkezni?


   Házunk udvarán állott egy terebélyes eperfa. Lombkoronája között megült egy deszkalap, amin órákat voltam képes a csillagos estéken ábrándozni. Képzeletemet szabadjára engedve utaztam magányosan. Az idő és az anyagiak nem számítottak. Repültem, futottam, úsztam. Fizikai valóság megszűnt számomra létezni. Máris a föld másik felén találtam magamat. A fantázia határ nélküli világa mámorító érzése töltött el. Megkerülve a földet, újból a lombkoronák között landoltam.
Tudtam, hogy a valóság és az álom között meg kell találnom az átjárót.
   Végre megtaláltam a varázslatos helyeket, ahol útmutatást kaphatok vágyaim teljesüléséhez.
Ez volt a könyvesbolt és a könyvtár. 



Szeretem a szelet


Szeretem a szelet! Szikla peremén, karomat széttárva a tenyerem távoli horizont felé fordítva, érzem a simogató szellő leheletét. A tiszta levegő részegítő erejével érzem, ahogy kisepri testem, lelkem fölöslegessé vált szennyét.



A halál!


   Nagyon sokak számára tabu. De miért? Senki nem akar meghalni. Mert? Élni akarunk, élvezni akarjuk az életet. És valóban élvezzük? Nap mint nap hallom a beteljesületlen vágyak özönét. Viszont azért tenni kell! Cselekedni. Aki tesz a jövő számára az annál tovább él lélekben. Erre mi a válasz? Én most akarok élni. Akkor éljen!




Érzékszerveink egyik legnagyobb csodája a szemünk.


    Amit látunk közvetve, vagy közvetlenül, nyomot hagy emlékeinkben. Hatással vannak a hangulatainkra, kapcsolatainkra, egészségünkre. Sajnos nem mindenkinek adatott meg a látás sziporkázó világa. Élvezzük amink van, és használjuk is.
   Fények, színek, formák játékát vigyük be otthonunkba, munkahelyünkre. Tegyük kellemessé, élvezetessé a hétköznapokat. Falak, ablakok, bútorok, dísztárgyak díszítései hozzájárulnak az életünk kisebb, nagyobb eseményéhez.




Úton amin haladunk ...


Az Út amin haladunk, napfénnyel, árnyékokkal szabdalva, egy kicsit kanyargós, egy kicsit rögös, de ha jó az irány, értékesebbé teszik célunk elérését.



Ólomüveg

A bölcs öreg.


   Tekintélyt parancsoló, ugyanakkor lelkünk mélyéig hatoló fénypompával sugárzó alkotás. Robusztus, rusztikus hatása mindenkit térdre parancsoló tiszteletre késztet.




Ablakok

Ablakok, ablakok...


   Jó, ha látnak? Vagy mi hogyan lássunk? Naponta tekintetünk kifelé mereng, keresi a fényt, a világosságot. S jön az ébredés, sivár tűzfal, szomszéd gazos kertje... Változtassunk! Színes üvegeken keresztűl,  vidám fények áramolnak be, máris a napunk jókedvvel indul, álmodozik képzeletünk a szivárvány sokszínűségével.
   Vagy erkélyajtónk kertünkre néz? Kis mintákkal kiegészítve, mesterséges belső világunkat ráhangoljuk vonalakkal a természet dzsungelére, érzéseink összeolvadnak a kinti világgal. Másoknak is adjunk egy szelet jóérzést, kis ízelítőt a világunk sokszínűségéből. Mindenki a saját ízlésének megfelelően döntse el, hogyan akarja láttatni magát kívül, belül.




Egyszer kint, egyszer bent...

Ajtók


   Jártunkban, keltünkben  mindennap megyünk, és érkezünk. A zord rideg ajtó láttán a napi ritmusunk is tudat alatt zökken egyet, mint a kerék a kavicson. Dobjuk fel ezeket a pillanatokat, és seperjük el azokat a köveket. Díszítsük a bejáratot egy kis színfolttal. Ha távozni akarunk, akkor egy utolsó megnyugtató pillantást vetünk az ajtóra, és gondolatunk a kellemes otthon melegségével hagyjuk el egy időre. Mikor érkezünk, és ránézünk a bejáratra örömteli gondolatok suhannak át.
   Otthon otthon, édes otthon, jó újra látni. Szépen esztétikusan kiválasztott minták alapján elkészült ajtó hozzájárul napi örömünkhöz. Vannak elképzelései, ötletei?  Valósítsuk meg őket!




Bútor betétek, díszítések

Társak


   Mindennapokat a bútorok között éljük. Sok mindent megszoktunk, meguntunk, se vele se nélküle... Öltöztessük át, dobjuk fel egy kicsit a szótlan társakat, ami része ugyanúgy életünknek! Sminkeljünk!  Szekrény-, vitrinajtók mosolyogjatok!



Mi lennék, ha írótoll lennék?


Mindig táncolnék. Acél cipőben ropnám az érzelmek himnuszát;

Papíron hagynám nyomaimat,
az utókorra bíznám gondolataimat.


Mi lennék, ha állat lennék?


Szárazföldön, levegőben, vízben élnék?


Kicsi lennék? Mókusként élnék.
Házam, kuckóm, fa tetején.

Télen, nyáron bundát hordanék,
soha nem fáznék, dideregnék.

Nyáron sürögnék, forognék,
dolgos mancsommal gyűjtögetnék.

Télen összebújva kedvesemmel, apróhaddal,
várva a kikeletet és a vidám madársereget.


Ha nagy lennék? Agancsokkal díszíteném kobakomat.
Szelve hegyeket, völgyeket, keresve a nagy Őket.
Csapatot vezérként védelmezve, kutatva a legelőket.
Télen, nyáron, kitartva éveken át jóban, s rosszban.

Levegőben? Madárként szabadon szárnyalva,
csontjaimat, tollaimat levegővel átitatva,
felhők felett a világot meghódítva.

Víz alatt? Koralok között megbújva,
szemlélni a felvonuló puccos
közeli s távoli rokonokat.


Ítélet


Tervek, álmok? Jönnek, vannak, elmúlnak.
— Az a felfuvalkodott hólyag! Azt kell rendre utasítani. Meg kell nevelni. Össze kell fogni, hogy előrébb jussak.
— Megszületett az ítélet. Karanténba helyeztetik a kedvet. Jó magaviselet esetén meghallgathatóak javaslatai. Visszaesés esetén további szigorítások lépnek életbe.




A Nagybácsi (Az Idő)

(Pató Pál úr emlékére)

  Csengetek. Egy álmos tekintetű férfi kérdő tekintete bukkan elő az ajtó rései között.
— Mi az oka, hogy hajnalok hajnalán felébresztett?
— De uram, délután három óra közeledik. Ilyenkor a munka tetőpontján jár és az elkezdett folyamatokat be kell fejezni, hogy a nap végére el legyenek varrva a megkezdett szálak.
— Hó, lassítson! Én vagyok az idő! Néhai Nagybácsimat idézve “Hej ráérünk arra még” 



Porallergia


   Már második hete gyötör ez a porallergia. Segítsen valaki rajtam! Telnek a napok és egyre rosszabb. És itt van, megjött! Új életet kezdhetek az üveg mögött -  szólt a társának a próbababa, mikor meglátta a kirakatrendezőt.



ABC


  Katonás fegyelemmel sorakoznak kellő távolságot tartva egymástól. Mindenki egy egyéniséget tükröz. Csapatjátékról szól az egész, megtalálható mindenki A-tól Z-ig.




Az élet


   Épület második szintje, akadozó világítás, pislákoló lámpák. Távolban hallani a szikrák pattogását.
– Pont most?! Húzzák el a függönyöket!
Karnison csikorgó görgők hangját egy csecsemő felsírása veszi át. Szoba megtelik az alkonyat vörös szinével. Természet újabb csodája született. Az anya meglátja gyermekét szikrázó lenyugvó nap fényében, átölelve érzi az élet ritmusát, kis szíve dobbanását.



A múzsa


   Szúnyogok hada próbálkozik megközelíteni homlokomat, versengenek az elsőbbségért, hogy ihletet adjanak egy csípős múzsa csókjaként. Kezem lendül, mely csattanásban végződik, felismerve a valóságot, hogy jobb lesz keresni más helyet a történet folytatásához.





Szigeteken élünk


    Mindenki teremt egy saját világot, berendezi azt, küzd az életben maradásért. Nem kell fizikailag hajótörést szenvednünk ahhoz, hogy ezeket az élményeket mi magunk is átéljük. Bár körülvesz az élet óceánja, de kis szigeten éljük a hétköznapjainkat.  Szigetként lehet felfogni az asztalt, szobát, lakást, házat, falut, közösséget, hobbit, börtönt, kórházat, szokást, komfortzónánkat...
 
     Szabaduljunk ki az elszigetelt világunkból! Legyünk nyitottak, utazzunk, akár virtuálisan is, ismerjünk meg más tájakat, kultúrákat, történeteket.





Hogyan látjuk a világot?

Csak nézőpont kérdése...





- - - - - - - - - - - - - - - -   o O o   - - - - - - - - - - - - - - - -

"Emlékezz a múltra, élvezd a jelent, s nézz előre."