Csak úgy lazán


   Csak úgy lazán, bal kézben a locsolókanna, jobb kézben a csokor virág, mindez tetézve a biciklit tekerve, hogy mielőbb megjárjam a temetőbe oda vissza vezető utat. A nagyi sírjára kerülnek a virágok. Kicsit rendbe hozom a fejfa mögött ültetett örökzöld növényeket, friss vizet teszek a vázába, és elrendezem a fehér őszirózsákat.

   Sietek haza, mert a nyulakat is el kell látni. A megszokott úton haladok, szinte ismerek minden gödröt, akrobatikus ügyességgel kerülöm őket. Egy karomnyi ág!  Próbálok fékezni, késő. Tehetetlenül repülök az út mentén húzódó árok irányába. Az idő különös dimenziói játszanak velem, a tehetetlenség érzése hosszan gyötri elmémet, ugyanakkor a pillanat tört része alatt peregnek az események. Milyen jó érzés, fekszem az árok partján, madarak repdesnek felettem vígan csicseregve, érzékszerveim kellemes zsibongásról tudósítanak. Eltűntek! Hová lettek?  Madarak átváltoznak káprázattá, hangjuk fülzúgássá, zsibongás fájdalommá. Fehér ködből sejlik a valóság, ahogy a tudatom ébredezni kezd, leltárba vesszem érzékszerveimmel testem minden porcikáját, legalább is amiről visszajelzéseim vannak. Fájdalom eluralkodik testemen. Térdemből ömlik a vér, bőrdarab lifeg róla. Ösztönös mozdulattal próbálom tenyeremmel visszatapasztani az eredeti helyére, és a vérzést csillapítani vele. A szervezet fájdalomcsillapítója kezdi feladni a küzdelmet, segítve a helyzet jobb felismerését. A sebek többsége horzsolásos, jellege miatt pillanatnyilag nem foglalkozom, viszont a térdem eléggé aggaszt. Tenyeremre kezd rászáradni a véres bőrdarab, óvatosan lefejtem ügyelve, hogy helyén maradjon. A vérzés alább hagyott, zúzódásaim nem vészesek, sajog a vállam, derekam. Lábra tudok állni, de még pihenni kell, hogy elindulhassak hazafelé. Bicaj tőlem kettő méterre megadóan fekszik, úgy tűnik, hogy neki is a futóművét érte a balszerencse. Kerekeket sikerült működőképessé tenni, kormányt visszatekerve, egyenessé téve, a legszükségesebb ellátást ő is megkapta.

   Elindultunk kettesben bicegve, majd óvatosan tekerve, otthon kikezeljük magunkat rendesen.

Csak úgy lazán


Milyen úton akarunk elindulni, haladni, megérkezni?


   Házunk udvarán állott egy terebélyes eperfa. Lombkoronája között megült egy deszkalap, amin órákat voltam képes a csillagos estéken ábrándozni. Képzeletemet szabadjára engedve utaztam magányosan. Az idő és az anyagiak nem számítottak. Repültem, futottam, úsztam. Fizikai valóság megszűnt számomra létezni. Máris a föld másik felén találtam magamat. A fantázia határ nélküli világa mámorító érzése töltött el. Megkerülve a földet, újból a lombkoronák között landoltam.
Tudtam, hogy a valóság és az álom között meg kell találnom az átjárókat.
   Végre megtaláltam a varázslatos helyeket, ahol útmutatást kaphatok vágyaim teljesüléséhez.
Ez volt a könyvesbolt és a könyvtár. 



Szeretem a szelet


Szeretem a szelet! Szikla peremén, karomat széttárva a tenyerem távoli horizont felé fordítva, érzem a simogató szellő leheletét. A tiszta levegő részegítő erejével érzem, ahogy kisepri testem, lelkem fölöslegessé vált szennyét.

Szeretem a szelet


A halál!


   Nagyon sokak számára tabu. De miért? Senki nem akar meghalni. Mert? Élni akarunk, élvezni akarjuk az életet. És valóban élvezzük? Nap mint nap hallom a beteljesületlen vágyak özönét. Viszont azért tenni kell! Cselekedni. Aki tesz a jövő számára az annál tovább él lélekben. Erre mi a válasz? Én most akarok élni. Akkor éljen!

Én most akarok élni.



Érzékszerveink egyik legnagyobb csodája a szemünk.


    Amit látunk közvetve, vagy közvetlenül, nyomot hagy emlékeinkben. Hatással vannak a hangulatainkra, kapcsolatainkra, egészségünkre. Sajnos nem mindenkinek adatott meg a látás sziporkázó világa. Élvezzük amink van, és használjuk is.
   Fények, színek, formák játékát vigyük be otthonunkba, munkahelyünkre. Tegyük kellemessé, élvezetessé a hétköznapokat. Falak, ablakok, bútorok, dísztárgyak díszítései hozzájárulnak az életünk kisebb, nagyobb eseményéhez.

Fények